Megérkezés Írországba (2011.10.18.)

Végre megérkeztem Írországba, ahogy a címből is sejteni lehet :-) Még okt. 15-én természetesen, ahogy eredetileg is tervben volt, de ma van először alkalmam blogozni, mert végre sikerült 4 euro 50 centért egy klassz konnektor átalakítót szereznem, amivel tölteni tudom itt a telefonomat, az elemeket a fényképezőgépbe és a laptopomat is. Az ír konnektor szabvány ugyanis egész más, mint a mienk. 3 ágú bigyó, hogy szakszerűen fejezzem ki magam. És mire rájöttem, hogy külön egy kis kapcsolóval fel kell kapcsolni, hogy üzemeljen… De ennyit a technikai háttérről.

Tehát az utazás és a megérkezés. Ezúton még egyszer köszönöm szépen tesóméknak, hogy elvittek a reptérre, és anyunak, hogy a legeslegtöbb anyagi áldozattal lehetővé tette az utamat!

Tehát, hol is kezdjem a kalandjaimat… Talán a reptéri biztonsági ellenőrzésnél, ahol a csomagomba nem kötöttek bele, viszont én besípoltam a kiskapunál :-) Ugyanis nem elég, hogy nem vettem le/ki a csatot, nyakláncot, köldök piercinget, stb., de sikerült olyan farmert választanom utazáshoz, ami mindkét oldalán végig szegecses. Gratulálok magamnak :-) Tehát besípoltam, félreállítottak, levetették a cipőmet, kétszer megmotoztak kézzel, egyszer detektorral, majd megállapították, hogy nem tűnök közveszélyesnek és utamra engedtek.

A tranzitváróban töltött idővel nem untatom a kedves olvasóimat. Fél nyolckor elkezdődött a beszállás a repcsibe. Többszörös útlevél és beszállókártya ellenőrzés után hosszú séta egy alagúton át, ami egyenesen a repülőbe vezetett, majd a tülekedés, hogy mindenki megtalálja a helyét és el tudja helyezni a kézipoggyászait az Aer Lingus nem túl tágas, de azért klassz gépén. Én a 6-os számú helyen ültem és szinte azonnal beszélgetni kezdtünk a szomszédommal, egy lánnyal, aki eredetileg Erdélyből való, de már negyedik éve él Dublinban. Végigcsacsogtuk az utat (így egyáltalán nem tűnt hosszúnak az a kicsit több, mint 3 óra), tehát nagyon szimpi volt a „szomszédom”, sokat mesélt és úgy nevetgéltünk, mintha régi ismerősök lennénk. A felszállás klassz volt, de rövid, az utunk teljesen sima, légörvény mentes, (egyszer belementünk egy felhőbe, amiben havas eső esett), a stewardessek pedig írek és viccesek voltak (szöszik és önbarnítóval kenték az arcukat, amitől konkrétan narancssárga volt a fejük), a biztonsági „eligazítás” pantomimmal kísérve szintén mókás volt. Ja, egyszer kijött a pilóta pisilni és bejelentették, hogy most a gépet kizárólag a robotpilóta vezeti, és egyáltalán, a mai gépeket szinte már végig a robot vezeti, a hús-vér példányok inkább csak figyelik a műszereket és a fel-le szállásnál aktívak igazán. Mindegy, ezt csak egy kis adaléknak mondták el, én pedig csak továbbítottam :-)

A leszállás nagyon klassz, és azt sokáig, fokozatosan lehetett érezni. Egyébként én már kb. hatszor azt hittem, hogy a földön vagyunk és már csak gurulunk, mert úgy döcögött időnként a gépünk ereszkedés közben, mint amikor a busz rázkódik a hepe-hupás kesztölci utakon…

 De mindig kiderült, hogy nem, még eléggé a levegőben vagyunk :-) Aztán mikor tényleg  földet értünk, és már csak gurultunk, én vígan kikapcsoltam a biztonsági övem, de rögtön rám is szóltak, mert addig nem lehet kikapcsolni, amíg teljesen meg nem állunk. Hamarosan megértettem, hogy miért. Gurulás közben olyan hirtelen fékezte le az egyébként szélvész sebességet a pilóta, hogy szépen lefejeltem volna az előttem lévő ülés háttámláját, ha nem szólnak rám időben. Apropó kilátás madártávlatból, azt majdnem elfelejtettem, szóval: Nem ablaknál ültem, de a második szék az enyém volt az ablaktól számítva, úgyhogy simán láttam mindent. Nagyon szép a kivilágított város felülről (Budapest és Dublin is), a Dublin Aerport pedig csupa liláskék és zöld színű fényárban pompázott. Ahogy leszállás közben megláttam a kilátást, olyan volt, mintha valami fantasy film kivilágított díszletei közé érkeznénk.

Miután leszálltunk, hosszú fedett reptéri folyosókon való gyaloglás következett, ami után beértünk a tényleges reptér épületbe. Ja! Mozgó járdán is mentem ám, olyan, mint a mozgólépcső, csak egyenesen visz előre. Pöpec! Amúgy nem volt nehéz kézipoggyászom, nem lett volna rá szükségem, hogy mozgó járdán utazzak, ráadásul gyalog gyorsabb is szerintem, csak ha már ott volt, gondoltam kipróbálom. Mikor a megfelelő helyre értünk, elmarta mindenki a csomagját; minden rendben volt, a bőröndöm is azzal a géppel utazott, amelyikkel én, no problem.

Hanem megtalálni a „Hopper Bust”, ami elvisz a család által nekem fizetett szállásra… Na, az belekerült úgy 40 percembe. Ugyanis még a reptéri személyzet se nagyon tudott útbaigazítani a megfelelő megállóhoz, de mindenki EXTRÉM kedves volt. Sokan meséltek már erről a híres ír vendégszeretetről nekem, de egészen más hallani valakitől, mint élőben, a saját bőrömön tapasztalni. Így sokkal felemelőbb, szinte megrázóan jó élmény, hogy még ilyen is van valahol, ráadásul tömeges jelenségként. Elég sok mindenkit kérdeztem, és kivétel nélkül mosolyogva törte magát az összes megkérdezett, hogy segítsen valahogy, annak ellenére, hogy halvány gőzük nem volt a válaszról. De egy ír ilyenkor nem leráz, hogy bocs, nem tudok segíteni és kész, hanem elkezd másokat is mozgósítani, megállítja a „forgalmat”, szóval addig kb. megáll az élet, amíg segítséget nem szereznek a szegény csóri külföldinek… Volt, akit nem is én kérdeztem meg, csak látta, hogy keresek valamit és odajött, megkérdezte hogy jól vagyok-e és miben tudna segíteni. Sajnos a „Hopper Bust” nem tudta megmutatni, pedig reptéri alkalmazott volt. Találomra elindultam a tömeg után az Aercoach busz megállói felé, hátha onnan megy a szállók közt ingázó járat is. Ott megint megtapasztaltam az írek segítőkészségét, egy bácsi pl. (miután megkérdezte honnan érkeztem, meddig maradok, hogyhogy egyedül neki mertem indulni, továbbá biztosított róla, hogy Budapest milyen szép, már látta, és tudja ám, hogy nem azonos Bukaresttel stb.), szóval a beszélgetős kör után odahívott még egy másik férfit is, hogy ketten próbáljanak nekem segíteni. A másik fazont egyébként „Sémusz”-nak hívtak kiejtés szerint. Sémusz és a csevegős bácsi pedig még lestoppoltak egy kisbuszt is, hogy megkérdezzék nem mennek-e a Glenmore felé, de nem. Aztán mikor már kezdtem volna kétségbeesni és vissza indulni a reptér épületébe taxit hívni, csak befordult egy kék busz. Gondoltam megkérdezem véletlenül nem egy „Hopper Bus”-hoz van-e szerencsém. És de bizony! A sofőr roppant kedves volt, 2 euroért elrobogott velem a Glenmore-ba. Aki ismeri a Harry Pottert: az utazás Hopper járattal tiszta Kóbor Grimbusz élmény. Nagyon kell kapaszkodni az embernek az életéért. Amúgy a sofőr vidám fickó volt, az utak kanyargósak de keskenyek is, a kormány a másik oldalon van, ahogy persze az egész közlekedés is… De megérkeztem a szállásomra, ami egy zöldövezeti kis kedves vidéki stílusú fogadó a reptértől kb. 10 percnyi busz útra (ilyen tempó mellett). Bebattyogtam, és…. sehol senki, csak egy üres recepciós pult. Gondoltam várok egy kicsit, mindjárt jön valaki, végül is a recepción alap, hogy vannak, talán csak elszaladt az illető valahova. Tehát vártam. És vártam. És vártam. Ez pár percig tartott, aztán jobban megnéztem magamnak a pultot és felfedeztem rajta egy kis csengőt. Dilemmához érkeztem. Csengessek az éjszaka közepén, vagy ne csengessek? Azért van ott, vagy nem azért? Csengettem. És lássatok csodát, rögtön előkerült egy félig pizsamának, félig tréning rucinak látszó szerkóban egy fiatal srác, aki kb. úgy nézett ki, mint a Merlin sorozatban a fiatal Merlin. Dús, fekete, kissé kócos haj (idáig akár Harry Potter is lehetne egyébként), nagy, elálló fülek, széles vigyor. Gyorsan megbeszéltük hogy ki vagyok, foglalt nekem szobát a fogadó családom, ki van fizetve stb. Oké, sima ügy. Aztán kipattant a srác a pult mögül, elkapta a bőröndömet, és felszaladt vele az első szintre, ahol szobát kaptam. Épp gondolkoztam, hogy adni kéne neki egy kis borravalót, de nem várt ilyesmire, csak lerakta a bőröndömet a lépcső tetején, megmutatta melyik a szobám és széles mosollyal jó éjt kívánt, aztán el is tűnt.  Nem maradt más hátra, csak hogy birtokba vegyem a hajlékomat. Nagyon aranyos, barátságos szobácska volt, íme néhány részlet:

Az egyébként nagyon kellemes, kedves kis szobámban egyébként hamarosan megtörtént az első találkozásom a hírhedt ír (és angol) csappal, aminek a lényege, hogy nem keverő, hanem külön csapból folyik a forró víz és külön csapból jön a hideg. Tehát szabadon választható, hogy előbb leforrázom a kezem és aztán fagyasztom meg, vagy fordítva. Vicces. Viszont a zuhanyzóban (miután rájöttem hogy kell azt a furcsa gombnyomós – tekergetős verziót használni), nos, ott kellemes langyos víz jött, így legalább normálisan tudtam zuhanyozni, ami nagyon jól esett az utazás izgalmai után. Pár órácska alvás után összeszedtem magam és indultam vissza a szálló előtti megállóba, hogy a reggeli „Hopper Bus” vissza robogjon velem a reptérre, ahonnan az Aercoach busz indul velem Cork felé. (Apropó, reggeli Hopper Bus: felfedeztem miért nevezik „Hopper”-nek. Némelyik hajmeresztő kanyarban konkrétan mintha valóban ugráló üzemmódba kapcsoltunk volna :-) Rémlik, hogy átugrottunk egy-két arra jövő járdaszigetet és fekvőrendőrt…)

Folyt köv. képekkel :-)

Korrekció 2011.10.09.

Ezt a fejezetet most annak szentelem, hogy korrigáljak néhány dolgot, mert voltak, akik bizonyos szempontból óvatosságra intettek.

Tehát először: valaki jelezte, hogy talán nem szerencsés kiírnom a fogadó családom nevét, és így írni róluk, mert esetleg a személyiségi jogaikat sértheti és ha kiderül, akár baj is lehet belőle. Bevallom, nekem ez eszembe se jutott. Mivel rosszat nem írtam senkiről, csak tényeket, amelyek pedig pozitívumok, nem gondoltam, hogy gond lehet, ha nevén nevezem az én kis ír családomat. De igaz, személyiségi jogok és hasonlók… Ezért utólag megpróbálom javítani a blog bejegyzéseim bizonyos részeit. Még nem jöttem rá hogy kell, mert a szerkesztésnél csak azt ajánlja fel a cucc, hogy törölhetem a teljes bejegyzést… De amint rájövök, hogy tudom csak a neveket törölni, akkor megcsinálom. Tartalmilag semmit sem változtatok majd meg, de a neveket vagy teljesen kiveszem, vagy monogramra/kezdőbetűre rövidítem. Így már biztos nem lehet gond.  Tehát ezt a csorbát akkor igyekszem kiköszörülni, köszönöm a figyelmeztetést!

Másodszor: a Dilemma című legutóbbi bejegyzésemmel kapcsolatban is óvatosságra intettek. Nem látom be ki és miért szeretne nekem keresztbe tenni (milyen okkal?), ráadásul magyarul írom a blogom, tehát egyik család sem értené még ha megtalálná véletlenül, és így nem is vehetnék rossz néven, ráadásul amúgy sem vehetnék rossz néven, mert a korrektségre direkt figyelek mindenkivel szemben, de mindegy, tehát akkor hallgatva az elővigyázatosságra intésre, utólag töröltem azt a bizonyos bejegyzést. Volt dilemma, nincs dilemma. Eredetileg úgy gondoltam, hogy tényleg őszinte, nyílt naplót fogok vezetni, amibe az aktuális érzéseim, esetleges vívódásaim is beletartoznak legalább valamennyire. De azt is értem valahol, hogy aki azt mondta ne írjak inkább az ír blogomban arról a bizonyos dilemmámról (ezt már csak azok érthetik, akik abban a pár napban olvasták, amíg fent volt), miért is intett óvatosságra. Igaz, az internet lényege, hogy nyilvános. Ami oda felkerül, az gyakorlatilag bárki számára elérhetővé válik, ezért egy bizonyos fokig óvatosnak kell lenni, és nem jó teljesen kitárulkozni. Hátha akad valaki, akinek kedvenc szórakozása, hogy visszaél információkkal és „bekavar”. Természetesen NEM az én kedves alkalmi, vagy rendszeres blog olvasóimra gondolok! Bennetek megbízom, különben miért küldtem volna el a naplóm elérhetőségét, és egyáltalán: minek írnék naplót, ha nem bíznék az olvasóimban, akik eleve zömmel rokonok, barátok? Tehát csak ahhoz tartom magam, hogy az ember manapság – sajnos – nem lehet elég óvatos, ki tudja ki keveredhet véletlenül a blogomra stb. Ezért amiről az immár eltávolított dillemmázós bejegyzésemben írtam, arról inkább az érdeklődőkkel magánlevélben folytatok eszmecserét. Egyébként a döntésemet meghoztam, jól árgondoltam ezer szempontból, mérlegeltem sok mindent, és végül döntöttem úgy, hogy közben mindenkivel korrekt tudjak maradni, senkinek a bizalmával ne éljek vissza, de én is jól járjak. Mert bár valóban a legfontosabb, hogy segítsünk egymásnak és mindig, de tényleg mindig maradjunk korrektek, és közben ne is bántsunk meg senkit, ha egy mód van rá, mégis itt már az én életemről, munkámról, fizetésemről, jövőmről stb. van szó, és ki döntse el, hogy nekem mi a legjobb, ha nem én? Tehát egy bizonyos döntésre jutottam,amiben bizony őszintén azt néztem leginkább, hogy mi szolgálja legjobban azt, amit szeretnék elérni az életemben, és ami józan ésszel átgondolva és a szívemre hallgatva is a legközelebb áll ahhoz, ami nekem a legjobb. Ez talán önző álláspont, nem tudom. De tény, hogy nem élhetek CSAK másokért. Magamért kell élnem, mert ki álljon ki az érdekeimért, ha nem én? De emellett akinek csak lehet, segíteni kell, szeretnék is, és nagyon figyeltem/figyelek arra, hogy a legfontosabbat: a korrektséget ne adjam fel soha. Hogy mit döntöttem végül, azt privátban megírom azoknak, akik érdeklődéssel fordultak a dilemmám felé. Biztos vannak, akik később kapcsolódtak a blogomra és most fogalmuk sincs, milyen dilemmáról esett szó ebben a fejezetben, hiszen már nem látják azt a bizonyos bejegyzést. Nos, ha van ilyen, akkor bocsánat, a továbbiakban nem leszek ilyen rejtélyes, teljesen közérthető dolgokról fogok irkálni, de akik az elejétől követik a naplómat, azoknak meg kellett magyaráznom, hogy utólag miért változtatok néhány dolgon. Miért tűnnek el bizonyos személynevek, és miért töröltem visszamenőleg az ominózus bejegyzést…

Apropó személynevek, személyiségi jogok stb. Akkor felteszem a kérdést: van, akinek –főleg a megköszönő részben, hálásan – említettem a keresztnevét és zavarja, szeretné, hogy töröljem? E-mail-ben lehet jelezni és akkor sűrű bocsánatkérések közepette törlöm utólag, ha ugye kitapasztalom hogyan lehet... Mostantól pedig jobban szem előtt tartom ezeket a jogi mizériákat, és inkább ha egy mód van rá, kerülöm a nevek közlését. Igazából nem értem miért, engem tuti nem zavarna, hogy valaki ír rólam, amíg igazat közöl és nem negatívan irkál, de mindegy. Nem hívom ki magam ellen a sorsot :-)

Ez tehát egy magyarázatként szolgáló „korrekciós” rendhagyó fejezet volt. A továbbiakban már tényleg csak az írországi kalandozások lesznek taglalva. Most megyek csomagolni, mert még le is kell mérnem a cuccokat, hogy nehogy túllépjem a megengedett súlyhatárokat. Nem szeretném, ha a marcona biztonsági emberkék kezdenék kipakolni a bőröndömet a reptéren és esetleg ott kellene megválnom valamitől, vagy sok-sok eurós pótdíjat kellene fizetni… Folyt. köv. talán már csak Írországból :-)

Hová is kerülök? (2011.10.04.)

Ahogy már írtam, egy Newcestown nevű kis településre kerülök, ami Cork megye fővárosától, (ami egyben Írország 2. legnagyobb városa), Cork city-től kb. 30-40 perc kocsival. Sokan óvtak attól is, hogy vidékre kerüljek, mert Írországban állítólag hírhedten rossz a buszösszeköttetés, tömegközlekedés. De én erre csak mosolygok magamban, hiszen én Kesztölcön lakom, eleve hírhedten gáz buszösszeköttetéshez vagyok szokva, különösen, ha Pest felé szeretnék menni (vagy onnan haza jönni), és különösen hétvégén… De hétköznap se semmi a dolog… Szóval akik mondjuk Pestről kerültek Írországba, azoknak biztos nagy érvágásnak tűnik, hogy nehézkes a közlekedés, de azért, mert Pesten könnyű elkényelmesedni. Ott a villamos, troli, metro, helyi egyéb buszok, HÉV stb. Na de én ahhoz vagyok szokva, hogy több óránként megy egy busz, vagy Pest felé főleg délelőtt elmegy az utolsó hétköznap reggel 6:50-kor, aztán még összesen 2 megy, du. 15:20-kor és 16:40 körül. Hétvégén egyetlen busz van Pestre, reggel 7:15-kor. És hazafele általában azt a kis 3,5-4 km-es bekötőutat gyalog teszem meg a 10-es úttól a faluig, ha nem ömlik az eső, vagy nincs túl sötét (mert világítás, járda ott nulla). Mit nekem pár kilométert sétálni akár, ha épp nincs más? Csak simán talpraesettnek kell lenni egy kicsit és nem kell kényeskedni. Nem vagyok magatehetetlen vattacukor/gumicukor lány, nem is tűröm, ha annak néznek. Szóval szerintem nekem nem lehet para Newcestown, és a család azt mondta, szívesen bevisznek hetente egyszer a városba amikor ők is mennek vásárolni, miért kéne nekem busszal külön mennem? És meg akarnak nekem mindent mutogatni, ill. ők egy kirándulós, nyüzsis család a pici gyerekek ellenére, és akkor is mehetek velük ha van kedvem.

Szandi barátnőm egyébként is közel lesz nagyjából, mindkettőnknek elérhető Cork város, tehát néha simán összefuthatunk beszélgetni, de vannak mások is a környékről, akik mondták, hogy időnként kaphatóak egy-egy találkozásra. Már csak arra kell vigyáznom, hogy ne kényelmesedjek el abban, hogy sok magyar szót hallhatok. Időnként jól fog esni, ez biztos, de az angolomat szeretném csiszolgatni, tehát nem lesz állandó program a kinti magyar társaság. Ebben is megtartom majd az arany középutat. Örülök, hogy sok magyar lesz a közelben (a megyében állítólag 1100 magyar él, van Magyarok Háza, magyar fogorvos, magyar üzletek stb.), de Írországban nyilván szeretnék íreket is megismerni.

Ami még nekem a vidék mellett szól, azon túl, hogy alapból vidéken élek itthon is, és utálom hosszú távon a zajos, büdös, őrült nagyvárosokat: a vidékiek még sokkal jobban tartják a hagyományaikat. Én nem a nemzetközi „metropolisszá” fejlődött városokat szeretném látni, hanem az igazán ír településeket. Az autentikus ír kultúra érdekel. Ez vidéken hitelesebb valószínű, sőt, biztos. Hilda írta is, hogy ők ott Newcestownban nagyon tartják az összes hagyományos kelta fesztivált, függetlenül attól, hogy katolikus ünnep, vagy Halloween, esetleg valamilyen tündérekhez, manókhoz kötődő muri-e, amit valószínű a nagy városokban már nem tartanak meg, vagy legalábbis nem úgy… Valaki biztos lenézően legyintene, hogy babonás írek, jönnek itt a manóikkal stb., de engem ez szórakoztat. Nekem tetszik. Miért ne? Miért kell a bennünk élő gyereket megölni és ragaszkodni a mi roppant racionális, szürke, vérkomoly felnőtt gondolkodásunkhoz? Nos, az én életembe tökéletesen beleférnek a tündérek, manók és koboldok. Továbbá a trollok és entek is. És a házi szellemek és boszorkák, ha jók. Nem az a lényeg, hogy tényleg el is kell hinni ezeket, csak el kell fogadni, hogy itt a kultúra része ez és attól, hogy esetleg infantilis, még jópofa. Szerintem nem szentség törés pl. a keresztény ünnepeket a kelta mitológiával, hagyományokkal keverni kicsit. Ha Isten nézi ezt, tuti elnézően mosolyog, nem pedig felháborodik. :-) Akkor nekünk miért kéne ezeken fennakadni? A magyaroknak amúgy is jó lenne több toleranciát tanulni, és elfogadni, hogy attól, hogy egy kultúra más, még nem biztos, hogy rossz. Persze a „magyarok” erős általánosítás, ami nem korrekt, tehát helyesbítek: sok magyarnak kellene rugalmasabbnak lenni. És a gondolatmenet lezárásaképp: manók, tündérek satöbbik nem léteznek. Kivéve ír földön. :-) Folyt. köv. legközelebb.

O'Mahony család (2011.10.04.)

Tehát az én kedves ír családom, akikkel valószínű hosszú időt fogok tölteni, mert a szerződésem félig nyitott. Ez azt jelenti, hogy első körben fél évre, tehát április közepéig szól a munkám, de kölcsönös egyetértéssel ezt egy, vagy másfél évre is hosszabbíthatjuk. Az anyuka már most győzköd a hosszabbításról, mert a gyerekeknek nem okoz törést, ha nincs dadus váltás félévente az életükben. Milyen igaz. És ha tényleg jól beválik a dolog, miért is ne? Ettől áprilisban hazajöhetek egy kis látogatásra, aztán mehetnék vissza. Jó lenne szerintem. De nem szaladok ennyire előre, előbb legyek ott. :-)

Szóval O’Mahony-ék: az apuka Niall (ejtsd: Níííl) :-) pub tulajdonos. Sokak rögtön azt kérdezték erre, hogy akkor nem lehet-e, hogy iszákos? Nos nem. A gyerekek sem úgy néznek ki a képen, mint akik terrorban élnek egy piás szülő mellett, és eleve ez csak egy rossz magyar berögződés, hogy aki vendéglátós/kocsmáros, az törvényszerűen alkesz is. Egy magyar kocsma egész más, mint egy ír pub. Ott nem az az átlag, hogy bemennek az emberek lerészegedni, hanem inkább szól az ír muzsika (sokszor élőben), beszélgetnek, táncolnak, és egyáltalán: közösségi életet élnek az emberek. Egy pub-ban pl. szendvicset, teát és ilyesmit is lehet általában kapni, nem csak alkoholt. Erről sokat mesélt anno Ronan is és hány autentikus felvételt láttam, ahol a pub-ban az asztalon, vagy a padlón, de táncolnak a népek, vagy csak énekelnek (jókedvűen, de főleg józanul) és akik külső szemlélők, azok is legalább tapssal kísérik a produkciót… Szóval az magyar sajátosság, hogy kocsma=késelés, részegeskedés, tántorgás stb. És most nem akarok a saját „fajtám”, vagy a saját hazám ellen beszélni, nem azt akarom bebizonyítani, hogy az írek feltétlenül mennyivel jobb fejek, csak ami tény, az tény, akár tetszik, akár nem.

Tehát Niall apuci vezetgeti a pub-ot nem messze a lakóháztól, de ez nem jelenti azt, hogy olyan óbégatástól kéne tartanom az utcán, mint ami sokszor hétvégente itthon fogad, hiszen egyenesen szemben lakom egy vendéglátó egységgel, ami eleinte fagyizó volt, de már igen rég kocsmává vedlett át…

(Hogy gyűlölöm hallani ahogy kb. tizenéves fiatalok éjjelbe nyúlóan, részegen énekelnek, ordítoznak, anyáznak… Na, ez is egy olyan mozzanat, ami nagyon nem fog hiányozni. )

Az anyuka Hilda GYES szerűségen van, így nekem csak be kell segítenem. Én ezt kifejezetten könnyebbségnek tartom, hogy megosztjuk egymás közt a gyereknevelést és a házimunkát. A csecsemő nem az én feladatom, hiszen miatta van otthon Hilda. A baba kb. akkorra lesz 2 hónapos, mire kiérek, és Mac Dara a neve. (Ejtsd: szerintem Mek Dárá) :-) Hogy ezzel a névvel vajon kisfiú-e vagy kislány, az jó kérdés, de csak azért sem kérdezem meg. Most már legyen meglepi, majd kint megtudom :-)

Akik az én munkaköröm nagy részét képezik: a 2 éves Donncha (ejtsd: egyelőre fogalmam sincs hogy, és az ő nemét sem tudom még fotó alapján sem) :-) és a 3 éves Ríona (róla legalább egyértelműen tudom, hogy kislány). Kettőjük közül ő az, aki már tényleg felfogja, mi az, hogy dadust kapnak, és állítólag izgatottan kérdezgeti, hogy mikor érkezik a „lady” :-) Azért remélem erről a lady-ről hamar le tudom szoktatni és megegyezhetünk mondjuk a Mimi-ben, vagy ha mindenképp akarnak valami hivatalos megszólítást, akkor is a nanny, bár talán kicsit öregesebben hangzik, de szimpibb, mint a lady. Az olyan udvariaskodó, és épp ezért kicsit nekem rideg…

Egyébként sokan óva intettek attól, hogy ilyen kicsiket vállaljak, de én eleve zömmel direkt kisgyerekes családokkal tárgyaltam, mert nekem ez a korosztály a kedvencem. Lehet, hogy nehezebb, de szebb is, mint mondjuk a kiskamaszok pimaszodó világa… Persze életkori sajátosság, hogy Donncha valószínű épp a dackorszakot éli, Ríona pedig a miért?-eknél tart, de ez egy szociálpedagógusnak nem lehet akadály. :-) Én a bölcsi gyakorlatot is élveztem, pedig ott megesett, hogy hosszabban egyedül hagytak 9 eleven 1-2 évessel. Jó, itt egész nap leszek velük, de nem gáz. Én a kicsikkel mindig nagyon gyorsan kijöttem, ha valamitől, akkor attól nem félek, hogy nem sikerül velük hamar lepacsiznom. Valahogy mindig megérzik a csemeték, ha szeretik őket. Hozzám mindig még a buszon is odastartolnak a vadidegen apróságok, azok is, akik anyukája leteszi a nagy esküt, hogy jééé, az ő gyereke bizony sosem barátkozik, nem érti hogy történhetett, hogy odajön, nyújtja a kezét, mosolyog stb.

Mikor egyszer a Fővárosi Állatkert játszóházába voltam beosztva 10 órában, rengeteg csemete ragadt rám, nem egyszer kellemetlenül is éreztem magam, mikor a 2-3 évesek sorra „pattintották” le anyucit, hogy őket a „néni” (ezt azért megjegyeztem, rólam volt szó :-)) lökje a hintában, tologassa a mini biciklin, kapja el a csúszda végén stb. Szóval engem se megijeszteni, se eltántorítani nem lehet. Én örülök, hogy kicsikhez mehetek. Nem mondom, hogy feltétlen könnyű lesz, de nem is megoldhatatlan.

A házimunkáról abban állapodtunk meg, hogy a gyerkőcökkel kapcsolatos dolgokat természetesen én csinálom, pl. gyerekeknek főzés, utánuk pakolás, mosogatás, szóval „romeltakarítás”, ill. az általános „tidy up”, azaz feltakarítás tekintetében csak a megszabott étkezések után, a konyha területe az enyém, ill. nyilván magamra én mosok stb. és én takarítom a szobám, de ez alap. És én szeretnék mentes lenni attól a sok magyarba berögzült szokástól is, hogy a muszájon kívül mást csak akkor csinálnak meg, ha abból külön hasznuk van. Jó, az ember figyeljen, kizsákmányolni ne hagyja magát, ha nagyon eltérnénk a megállapodástól, tisztáznám velük, de ha néha pont ráérek és látom, hogy jó lenne még egy kis plusz segítség Hildának, biztos meg fogom csinálni, és nem fogok rögtön pénzt követelni érte. Nekem is jó, neki is, és ha úgy látja, hogy hosszú távon több segítséget adok, mint amennyit vár, lehet hogy egy idő után magától ajánl fel egy kis emelést. De ha nem, akkor is nekem jó, hogy hasznomat veszik és elégedettek velem, ráadásul megismertetik velem a kultúrát, az ottani életet, ami nem pénzre váltható dolog. Szóval szerintem teljesen jók a feltételek, legalább belejövök a háziasszony szerepkörbe. Adott esetben tök szívesen tanulok meg az egész családra új ételeket elkészíteni, hiszen az nekem a jövőben csak jó lesz, ha most rutint szerzek háziasszonykodásból, ráadásul jó fizuért. Heti 90 eurot kapok, ami kis híján a duplája havi szinten annak, amit itt családsegítős-gyermekvédelmisként kapnék, és nem 2 gyerek és némi házimunka lenne a vállamon, hanem 3 település plusz a központi feladatok… 90 euro teljesen jó bér egy dadusnak, sok helyen 70-et ajánlanak ugyanannyi munkáért. Én nem iszom alkoholt, nem cigizem, nem járok discoba, nem fogok taxival mászkálni, nem tervezek a szükséges dolgok megvételén túl extra „shoppingolást”, tehát teljesen jól megoldható, hogy a heti 90 euroból minimum 50-et mindig félre tegyek, de az sem biztos, hogy a másik 40-et feltétlen elköltöm egy héten, hiszen pl. tusfürdőt, mosóport stb. sem kell hetente venni. Amit költőpénznek szánok, abból inkább időnként körbecsavarognám szép lassan a vidéket, egyszóval felfedező utakat tennék. Többet ér, mintha elkölteném baromságokra.

Ha már említettem a tusfürdőt és hasonlókat. O’Mahony-ék olyan rendesek, hogy írtak, tudva, hogy meg van nekem szabva mennyi cuccom lehet a bőröndömben, vettek nekem tusfürdőt, sampont, hajbalzsamot és törölközőket, hogy ezekkel ne teljen a hely a csomagomban. Olyan kedvesek, ezek az apró gesztusok nekem sokat jelentenek és jól esnek. Különben is, így tuti befér a plüss mackóm :-) Ő bizony jön velem. Max. szerzek a reptéri személyzetnek egy vidám napot. Hogy fognak röhögni mikor átvilágítják a csomagom és ott figyel benne egy gombszemű, nem is kicsi mackó pajti…

Vissza a családhoz: Tényleg nagyon rendesek velem már most, előre is. Sok kis apró gesztusból érzem, hogy ők nem csak dumából írták, hogy egyenrangúként/családtagként szeretnének kezelni, és törekednének rá, hogy annyira jól érezzem magam náluk, amennyire csak lehet. (Még discoba is elvinnének, ha lenne rá igényem, ezt tisztáztuk, inkább az igazi, autentikus ír szórakozási módokat mutatják meg, ahogy kértem). Én leszek náluk az első dadus, és nagyon izgulnak ők is, hogy jó fogadó család legyenek. Pl. a szobámat is kiválaszthattam 2 vendégszoba közül, és amelyikben maradtunk, azt kifestették, kicsinosítgatták, aztán már felhúzták az ágyam is és remélik, hogy fog nekem tetszeni. (Persze hogy fog, nem kell egy fillért se fizetnem érte, és még a kajába sem kell beszállnom, ráadásul egy újonnan kitatarozott szobát kapok fürdőszobával, tv-vel – ha kedvem támadna angolul filmeket nézni - , szóval mi rosszat mondhatnék?) Már csak meg kell felelnem nekik, meg kell őriznem a megelőlegezett hatalmas bizalmukat, de azt hiszem menni fog. Nem vagyok tökéletes, de rugalmas és alkalmazkodó igen, nem hiszem, hogy nagyon összeférhetetlenségekbe ütköznénk egymással. És még egy dolog, ami nekem sokat jelent: O’Mahony-ék fizetnek nekem szobát is az egyik reptéri szállóban. Okt. 15-én Ferihegyről (jól van, tudom, Liszt Ferenc Aerport) 20:10-kor indul a gépem, aztán 3 óra 5 perces út után (1 óra eltolódás miatt) ír idő szerint 22:15-kor landolok Dublinban. És a kedves O’Mahony család semmiképp nem szerette volna, hogy a reptéri tranzit váróban alvás kalandjával induljon írországi tartózkodásom (amit egyébként szívesen bevállaltam volna, már csak buliból is), foglaltak nekem egy klassz kis szobát. Így le tudok zuhanyozni és nyugodtan alhatok, a cuccaim őrzése nélkül. Másnap pedig egyenesen a reptér elől indul az Aercoach buszom le Cork city-be, ahol a buszpályaudvaron felvesz a család kocsival, és robogunk tovább Newcestownba. Egyébként engem lázba hoz, hogy fényes nappal szelem át fél Írországot, és látom a tájat végig a kiírás szerint 3 óra 10 perces út alatt. (Nekem meg se kottyan 3 óra buszozás, Görögországba pl. csak oda és aztán csak vissza 24 óra volt, de én azt is élveztem). Aztán találkozó a családdal és irány haza :-)

A kezdet (2011.10.04.)

Tudom, hogy sokan meglepődtek azon, hogy egyszer csak bejelentettem: Írországba megyek. Viszonylag gyorsan jött az elhatározás, és onnan kezdve, hogy eldöntöttem, rekord sebességgel felpörögtek az események. Szinte még én sem fogtam fel egészen, hogy mindössze 9 teljes napom van még itthon, aztán indulok. Legalább áprilisig nem szívok magyar levegőt. Tényleg hihetetlenül gyorsan történik az egész, de egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy jól döntöttem, és nem fogom megbánni.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy sima angol kurzusra jelentkeztem Szegeden. Szépen leutaztam a megadott időben, (egyébként is mentem volna apu szülinapjára), majd hétfő reggel átbattyogtam a főiskolára füzettel, szótárral, könyvvel, ahogy kell. Én bizony órára jöttem ám. Kár, hogy a kurzus aznap mégsem volt sehol. Ez egy külön történet lehetne, amit most nem fogok jobban részletezni, de tény, hogy az a kurzus végül nem úgy alakult, ahogy én elképzeltem. És ez volt az én nagy szerencsém tulajdonképpen. Nem véletlenül tartja egy mondás, hogy minden rosszban van valami jó. De még mennyire! Nekem ez kellett hozzá, hogy kellőképpen rozsomák hangulatba kerüljek és berágjak ahhoz, hogy végre azt mondjam magamnak: „ELÉG VOLT!!!”

Egészen pontosan abból lett elegem, hogy itthon csak falakba ütközöm. Nem mondhatom, hogy egyáltalán nem kaptam állásajánlatot, de azt mondhatom, hogy gyakorlatilag amit kínáltak, az nevetséges és siralmas egyszerre. Konkrétan (anélkül hogy a helyet nyilvánosan megnevezném) egy bizonyos családsegítő és gyermekvédelmi intézménybe vennének fel majd elvileg, ahol már a gyakorlati időm alatt is elég hosszú időt lehúztam még tanulás mellett. Nos, 3 teljes település tartozna hozzám, egyedül kellene vinnem 3 község minden családi problémáját, plusz a központba konferenciákra, egyéb rendezvényekre bejárni, ezek egy részét szervezni, bírósági környezettanulmányokat készíteni, javaslatokat tenni, tartani a kapcsolatot a jelzőrendszeri tagokkal stb. Ez mind szép, szívesen csinálnám és venném az akadályokat – hiszen erre készültem, ezt akartam csinálni - , ha élni is lehetne belőle. A baj az, hogy a fizetés nevetséges, az a bizonyos „meghalni sok, élni kevés” kategória. Itthon a szociális (és az oktatási) szféra (anélkül, hogy politizálni akarnék) nagyon le van harcolva, ebben elhelyezkedni lássuk be, lassú öngyilkosság. Levonások után 73 ezer ft maradna a kezemben, amiből saját magamnak kéne fizetnem a bejárást-ingázást 3 településre plusz egy negyedik településen lévő központba, mert a bérleteket sem térítenék, viszont mellette kötelezően saját zsebből kellene jogsit is csinálnom. Persze „kaja jegy”, vagy egyéb juttatás sem járna. Akkor mennyi maradna a kezemben egy hónapban arra, hogy éljek? Jó vicc. Ugyanakkor azt sem tudnám elképzelni, hogy itthon olyan munkát végezzek, amivel hülyére keresem magam, de nem érdekel. Tanulhattam volna kommunikáció- és média ismeretet, menedzser baromságokat (remélem senkit nem bántottam meg) stb., ezekből lehet, hogy jól lehetne élni, de ebbe meg lelkileg rokkannék bele, mert az is egy fajta börtön, ha az ember olyan munkát végez (mert élni akar), ami nem érdekli, amit nem szeret.

Mindezeket átgondolva, ott, Szegeden ért a hirtelen felismerés, miszerint: „Uzsgyi el innen!” Ha itthon olyan szomorú a helyzet, hogy nem tudok boldogulni azon a területen, amit egyébként szívvel-lélekkel tudnék csinálni (nevezetesen: mindegy, csak gyerekekkel legyek), akkor meg kell keresnem azt a helyet, ahol tudok ezzel boldogulni. Nem az államtól, a munkaügyisektől, vagy bárki mástól kell várnom a segítséget, hogy megtaláljam a számításaimat, hanem nekem kell kiharcolnom, ha kell, mindenkivel szembe fordulva (erre szerencsére nem volt szükség), vagy akár a saját hazámat hátra hagyva (na, erre viszont sajnos szükség van). Magam vagyok a saját szerencsém kovácsa. Ezért gondoltam egy merészet és léptem.

Itt meg kell említenem két kedves barátnőmet. Évi, köszönöm, hogy ajánlottad eredetileg Szandinak azt a bizonyos honlapot, amin keresztül végül mindketten munkához jutottunk, Szandi, köszönöm, hogy tovább ajánlottad nekem :-)

Akkor ide gyorsan beszúrom hogy még ki mindenki segített hozzá, hogy az utam létrejöhessen. Nem szeretem a hollywood-i stílusú, roppant hivatalos köszöngetősdit, a szempilla rebegtetéstől pl. kapásból eltekintek, de nem mehetek el szó nélkül azok mellett, akik hozzásegítettek, hogy elindulhassak erre az utamra. A legnagyobb köszönet a családomé természetesen. Anyu nem kis anyagi áldozatot vállalt azért, hogy utána – fizikai értelemben - itt hagyjam. És ennek ellenére teljes támogatást kapok érzelmi téren is tőle. Apu és Marcsi pedig a legutóbbi náluk töltött héten szinte egész napra átadták nekem a számítógépet (hétfő délutántól péntek reggelig), hogy belevethessem magam az immár írországi munkakeresésbe, tárgyalásokba, egyeztetésekbe. Még a skype-ot is használhattam. Tesóméknak előre köszönöm a fuvart a repülőtérre, nagyon nagy segítség ez nekem, hogy nem kell számtalan átszállással (szombati indulásom lévén két busszal, egy metroval és egy vonattal), egy 20 kilós bőrönddel és egy 10 kilós kézipoggyásszal átbumliznom a fél világon, hogy nekilódulhassak első körben az Aer Lingus járatával Dublin felé. És vannak nekem még kedves rokonaim, barátaim, akik anyagilag, vagy konkrét „kistafirungozással” :-), illetve, ami még nagyon fontos, biztatással, lelkileg támogatják az indulásomat.  A „kistafirungozást” említve muszáj kiemelnem Ági barátnőmet, akitől nem kevesebb, mint 10 kilónyi szuper minőségű ruha félét kaptam (hű de klassz az a farmer dzseki, és azok a nacik, és a többi…), így bőven lesz miből válogatnom, hogy mit viszek magammal az útra. :-) Erika nagynénimnek köszönöm előre is, hogy az indulásom előtt megigazítja nekem azt a farmert, ami nagyon tuti, csak rettenetesen hosszú nekem a szára. De itt van Hédi nagynénim és Janó nagybátyám is, akiktől klassz bőrkabátokat kaptam, és Marcsi, akitől olyan esőkabátot kaptam, hogy nincs az az ír zuhi és szél, ami áthatolhatna rajta! Gábornak és Szandrának pedig köszönöm szépen a segítséget az angolban, ami által tárgyalóképesebbé váltam. Viszont akkor már tényleg ne maradjon ki senki, Siri-nek köszönöm a nagyon-nagyon finom illatú gyömbéres kézkrémet amivel úton van, és aminek a pazar aromáján kívül még van egy kis melegítő hatása is elvileg. Nem fog fázni a kezem a messzi Írországban :-)

De itt vannak még a további igaz barátok, akik biztató szavakkal állnak mellettem, és olykor előre helyettem is aggódnak értem egy kicsit (amire egyébként nincs ám semmi ok) :-)

Kiemelem még Dalmát, a „lelki ikertestvéremet” és Szandi sorstársamat, aki egy klassz véletlen folytán egész elérhető közelségben kapott munkát egy másik kedves családnál, így aztán lesz kint egy régi kedves ismerős is, akivel szabadnapjainkon összefuthatunk időnként :-)

Illetve vannak, akiket csak nem rég ismertem meg az írországi magyarok honlapján, ahol regisztráltam és bátortalan kérdéseket tettem fel a régebb óta kint élők tapasztalataira/tanácsaira éhesen. És amire nem számítottam: már másnapra több kedves választ, ill. felajánlást kaptam, akiktől menet közben is bármikor kérdezhetek. Mindössze egy bizonyos „Z” és egy „N” volt, aki nem egészen szimpatikus módon „közeledett”, de a nagy többség igazi jó tanácsokkal látott el és ismeretlenül is segítő kezet nyújtott, sőt, ha kellett, figyelmeztetett, hogy kikkel/mivel vigyázzak. Akiket kiemelnék közülük: Bogi, aki rekord mennyiségű hasznos infot adott nekem már eddig is, Zotya (aki nagyon, de nagyon nem azonos a másik, említett „Z”-vel természetesen), Zheran, Piroska, Dóri, István és Pisti21, aki külön figyel rám, a „kicsi lányra” :-) és megsúgja mivel/kivel legyek óvatos, illetve kihez fordulhatok bizalommal. És muszáj megosztanom tőle egy biztatást, amit a fórumon címzett nekem: „Ezen a szigeten nincsenek kannibálok. Már mindet megettük”. Hát, mit mondhatnék erre? Köszönöm Pisti, kannibálokra eleve nem számítottam, ám a biztatásod után már semmiben sem vagyok biztos :-)

Szóval komolyra fordítva a szót és ismét visszatérve az eredeti témához (azt hiszem kicsit csapongva írok, bocsánat), tény, hogy folyamatosan, szinte kéretlenül, vagy alig kérve nyílnak meg előttem a lehetőségek és kerülnek az utamba még az eleve mellettem állókon kívül is olyan „idegenek”, akiket öröm megismerni, és akik sokat hozzátesznek ahhoz, hogy bátrabban, magabiztosabban vágjak neki a kalandnak.

Végül köszönöm a Micimackó szolgálatnak azt a kétnyelvű, „vérprofi” hivatásos gyermekgondozó oklevelet amit kiállított nekem és ami bárhol a világon bemutatva egy szülőnek, nívós garanciának számít.

Nos, remélem nem nyúlt túl hosszúra (és senkit nem felejtettem ki belőle). Nagyon köszönöm nektek, hogy támogatjátok az indulásomat egy új élet kezdetén! Nem értem egyáltalán a – nevezzük akárhogy – Sors/Élet/Isten/Univerzum (mindenki válassza ki a neki tetszőt) hogy hordozhat engem ennyire a tenyerén. Amióta beindult az én kis ír szekerem itthonról, mintha egy láthatatlan valaki, - akármerre járok az úttal kapcsolatos ügyeket intézve -, folyamatosan terítené elém a vörös szőnyeget és elhárítana minden akadályt. Az EU-s TB kártya  kb. 10 perc alatt a kezemben volt (miután sikerült igazolnom, hogy valóban elmúltam 18 éves, mert ránézésre nem és nem akarták elhinni, már megint). :-)

A légitársaságnál is akadt egy kedves telefonszolgálatos hölgy, aki mindenben készségesen segített, és sikerült csizma, ill. cipő vásárláskor kifognom azt, hogy -  mindkét esetben -  maradt még egy utolsó pár tavalyról (kit érdekel az évjárat, ha egyszer állati jól néz ki és kényelmes, praktikus is egyszerre???) és ezek az utolsó párok bizony véletlenül pont, mintha csak az én lábamra lettek volna megálmodva. És mivel utolsó darabok voltak, bőven áron alul meg is kaptam őket némi jókívánsággal együtt :-)

És most vissza a fősodorba, amiről elvileg ez a fejezet szól. Tehát, a kezdet. Ott tartottam, hogy berágtam az itthoni rossz lehetőségek (lehetőség? Jó vicc) miatt. Eszembe jutott a honlap, amit Évi ajánlott Szandinak, aki pedig tovább ajánlotta nekem :-) Ezen családok keresnek un. aupair-eket (de én ezt a szót valamiért ki nem állhatom, így a dadus megfelelőjét használom, mert lényegében erről van szó), illetve aupair (csak azért is DADUS) jelöltek is regisztrálhatnak, akiket pedig ez a munkakör érdekel családoknál. (Tisztázás képpen: a babysitter és az aupair/dadus közt az a nagy különbség, hogy míg előbbi csak alkalmanként ugrik be a családhoz vigyázni a gyerkőcökre néhány órában, addig utóbbi együtt él a családdal és főállásban ellátja a gyerekeket, illetve általában a velük kapcsolatos házimunkákat is. Nagy előnye, hogy a családnál lakva nem kell lakbért és étkezési hozzájárulást fizetni, és a fizu is fixebb, több, mint egy alkalmi babysitteré). Nemzetközi a honlap (http://www.aupairworld.net/), még azt is ki lehet választani, hogy konkrétan melyik országban érdekelne a munka. Nálam nem volt kérdés, hogy Írországot választom, ha már lehet. Pl. Angliában valahogy sehogy sem tudnám elképzelni magam. Egész más a mentalitás. Az írek sokkal lazábbak. Ezt onnan tudom, hogy amióta Jocó nagybátyám jóvoltából kislányként beleszerettem az ír zenébe, táncba, kultúrába, és minden hencegés nélkül, de aztán még kisiskolás koromban megszerveztem magamnak, hogy bekerüljek Ronan Morgan tánc sulijába, ill. egy időre az Irish Feet egyik csoportjába is, nos zömében ír tanárom volt (főleg maga Ronan Morgan, ill. néhány alkalmi „látogató” tanár valamelyik híres ír tánc csapatból). Mind jó fejek, lazák, barátságosak voltak. Én pedig nagyon örültem, hogy tanulhattam tőlük, és azóta élt bennem a vágy, hogy egyszer eljussak Írországba. Aki pedig igazán akar valamit, és nem hajlandó feladni, annak az élet előbb-utóbb tálcán hozza a lehetőséget, csak merni kell olykor nagyot lépni és élni vele. Ahogy Walt Disney mondta: „Minden álmunk valóra válhat, ha van merszünk a nyomába eredni”. Nagy igazság. Önmagában az ábrándozás persze kevés. De ha komolyan merünk álmodni valamit, és teszünk is érte, akkor előbb-utóbb összejön, erről sokat tudnék még mesélni… Pl. hogyan találtam ki magamnak még gimiben, hogy afrikai gyereknek is szeretnék segíteni, és aztán egyszer csak „szembe jött” előbb az Afrikáért Alapítvány, majd a Taita Alapítvány… De ez megint egy másik történet.

Tehát vissza Írországhoz: megelégelve, hogy itthon január óta olyan rendes lehetőséget nem találok, ahol elfogadható feltételekkel hosszú távra lehet tervezni, regisztráltam az említett oldalon (ingyen, itt nincs mindenféle „szuper” ügynökség, akik azzal indítanak sokszor, hogy fizessek nekik ennyi meg ennyi eurot a közvetítésért stb.) és lássatok csodát: 5 percre rá kaptam az első pozitív visszaigazolást egy családtól. Aztán másnap máris 8 megkeresésem volt, akikkel mind elkezdtem párhuzamosan tárgyalni, egyeztetni, hogy lássam, ki mit ajánl, mit vár el, mennyire alakul ki a kölcsönös szimpátia… Aztán 5 nappal később már 3-ra redukálódott a potenciális fogadó családok száma, tehát három anyukával fordult szorosra a dolog. Végül O’Mahony-ék mellett döntöttem, mert ők voltak az első pillanattól a legkorrektebbek, akik rögtön az elején leszögezték a feladatokat és a fizetést, ugyanakkor rugalmasak is (az anyuka minden második mondata a feltételek egyeztetésénél a „But this is flexible again” = „De ez ismét rugalmas” volt), és ezen kívül nagyon barátságosak, segítőkészek, ráadásul normális munkaszerződésre is hajlandóak voltak, amit nem lehet mindenkiről elmondani. És míg itthon januártól csak falakba, zsákutcákba ütköztem, Írországba 3 hét alatt sikerült fixen megtalálnom a munkám, és már a repjegy is meg van (a szegedi angol tanfolyam árából) :-) A következő fejezetben bemutatom az ír családom.

Bevezető (2011.10.04.)

Először is köszöntöm minden kedves olvasómat! :-) Meglepett, hogy milyen sokan kértétek tőlem ezt a blogot már előre, illetve, hogy a körlevelem után még többen jeleztétek, hogy szívesen követnétek nyomon írországi új életem főbb mozzanatait. Bevallom, kicsit furcsán érzem magam. Eddig soha nem vezettem naplót, most pedig életem első ilyen típusú irományát mindjárt közzé is teszem az interneten.

Azon gondolkoztam, nincs-e valami különös kettősség a viselkedésemben ezáltal. Máris megmagyarázom mire gondolok: világ életemben ellene voltam a TV-ben látható „valóság” showknak. Egyben szántam is azokat, akiknek annyira üresek a hétköznapjaik – a saját életük – hogy rá vannak szorulva arra, hogy vadidegenek luxus börtönbe zárt mindennapjait kövessék nyomon. Ehhez képest most gyakorlatilag én is egy egyszemélyes „valóság showt” csinálok azáltal, hogy nyilvánosan naplózom életem egy hosszabb szakaszának részleteit. Amiben talán mégis más ez, hogy akik olvassák/olvassátok, mind ismertek legalább valamennyire, nem vagyok teljesen idegen, és valljuk be, az én eseményeim legalább tényleg a valóságot fogják tükrözni, egy igazi világ igazi történéseit. Nem egy bekamerázott luxusvillában fogok élni, hanem az ír valóságban, magyar szemszögből. Teljesen egyszerű, szándékos botrányoktól mentes hétköznapi életet fogok élni, ahogy otthon is tenném.

Azt hiszem kalandos, olykor nehéz, de sokszor szép időszak elé nézek. Nem is várok tőle semmi mást, csak hogy dolgozhassak, tapasztalhassak és közben megismerhessek egy másik kultúrát igazán közelről. A része lehessek az ír – elsősorban cork megyei – hétköznapoknak. Nem, nem vár az út végén milliós nyeremény, autó, luxus utazás, de vár valami sokkal jobb, nem is a végén, hanem már út közben, minden egyes nap. A lehetőség, hogy úgy éljem az életem, ahogy mindig szerettem volna. Világot lássak, új embereket ismerjek meg (a régi barátaimat persze ettől még eszemben sincs elfelejteni, vagy háttérbe szorítani), és itt az esély rá, hogy megpróbáljak magamnak egy olyan életet felépíteni, amilyenre jelen helyzetben otthon nem valószínű, hogy lenne lehetőségem. Hogy mit kezdek ezzel az eséllyel, az már rajtam múlik. Minden egyes napból megpróbálom kihozni a maximumot.

Nem tervezek túlzottan részletes naplót írni. Nem ígérem, hogy minden este lesz friss bejegyzés, különösen hétköznap, hiszen a dadus műszak nem délután jár le, hanem este akkor, amikor a csemeték elaludtak. Igaz, viszont lesznek szabad délutánjaim, mert átlagosan háromtól ötig alszanak a manók, akkor pedig szabad vagyok, ha épp nincs valami eget rengető dolog, amiben segíteni kell. A hétvégéim pedig rendszerint teljesen szabadok. A lényeg, hogy szeretném megtalálni azt a bizonyos arany középutat a megosztott információk tekintetében. Annak nem lenne értelme, hogy az események 90 százalékát „nem érdekes”-nek titulálva kihagyjam a blogomból, hiszen szeretnék reálisan elképzelhető képet festeni a leendő kinti életemről, ami csak kellő mennyiségű információ átadásával lehetséges. Viszont nem szeretnék a másik oldalra se túlzottan átesni. Így biztos, hogy nem fogok olyan részletes naplót vezetni, melyben órára pontosan lebontva ott állnak a legapróbb mozzanatok is, miszerint: „Ma 11:30-kor kicseréltem Donncha pelusát. Délben Ríona kétszer tüsszentett, én pedig fél kettőkor megigazítottam a hajamat…” Tehát, ahogy írtam, törekedni fogok az arany középútra, hogy minden fontos/érdekes információt megosszak, ami által könnyebb hiteles képet kapni az én kis ír életemről, illetve a nézőpontomon keresztül a dél-írországi hétköznapokról, ugyanakkor csak az említettekhez valóban szükséges fejlemények kerüljenek a blogomba.

Amit így a bevezetőm végén szeretnék előre leszögezni: arról nem fogok tudni hiteles és teljes képet festeni, hogy általánosságban milyen az élet Írországban. Csak arról, hogy nekem milyen. Én milyennek látom, miket tapasztalok. Hogy milyen az én Írországom, elsősorban Cork megyém.