Tehát az utazás és a megérkezés. Ezúton még egyszer köszönöm szépen tesóméknak, hogy elvittek a reptérre, és anyunak, hogy a legeslegtöbb anyagi áldozattal lehetővé tette az utamat!
Tehát, hol is kezdjem a kalandjaimat… Talán a reptéri biztonsági ellenőrzésnél, ahol a csomagomba nem kötöttek bele, viszont én besípoltam a kiskapunál :-) Ugyanis nem elég, hogy nem vettem le/ki a csatot, nyakláncot, köldök piercinget, stb., de sikerült olyan farmert választanom utazáshoz, ami mindkét oldalán végig szegecses. Gratulálok magamnak :-) Tehát besípoltam, félreállítottak, levetették a cipőmet, kétszer megmotoztak kézzel, egyszer detektorral, majd megállapították, hogy nem tűnök közveszélyesnek és utamra engedtek.
A tranzitváróban töltött idővel nem untatom a kedves olvasóimat. Fél nyolckor elkezdődött a beszállás a repcsibe. Többszörös útlevél és beszállókártya ellenőrzés után hosszú séta egy alagúton át, ami egyenesen a repülőbe vezetett, majd a tülekedés, hogy mindenki megtalálja a helyét és el tudja helyezni a kézipoggyászait az Aer Lingus nem túl tágas, de azért klassz gépén. Én a 6-os számú helyen ültem és szinte azonnal beszélgetni kezdtünk a szomszédommal, egy lánnyal, aki eredetileg Erdélyből való, de már negyedik éve él Dublinban. Végigcsacsogtuk az utat (így egyáltalán nem tűnt hosszúnak az a kicsit több, mint 3 óra), tehát nagyon szimpi volt a „szomszédom”, sokat mesélt és úgy nevetgéltünk, mintha régi ismerősök lennénk. A felszállás klassz volt, de rövid, az utunk teljesen sima, légörvény mentes, (egyszer belementünk egy felhőbe, amiben havas eső esett), a stewardessek pedig írek és viccesek voltak (szöszik és önbarnítóval kenték az arcukat, amitől konkrétan narancssárga volt a fejük), a biztonsági „eligazítás” pantomimmal kísérve szintén mókás volt. Ja, egyszer kijött a pilóta pisilni és bejelentették, hogy most a gépet kizárólag a robotpilóta vezeti, és egyáltalán, a mai gépeket szinte már végig a robot vezeti, a hús-vér példányok inkább csak figyelik a műszereket és a fel-le szállásnál aktívak igazán. Mindegy, ezt csak egy kis adaléknak mondták el, én pedig csak továbbítottam :-)
A leszállás nagyon klassz, és azt sokáig, fokozatosan lehetett érezni. Egyébként én már kb. hatszor azt hittem, hogy a földön vagyunk és már csak gurulunk, mert úgy döcögött időnként a gépünk ereszkedés közben, mint amikor a busz rázkódik a hepe-hupás kesztölci utakon…
De mindig kiderült, hogy nem, még eléggé a levegőben vagyunk :-) Aztán mikor tényleg földet értünk, és már csak gurultunk, én vígan kikapcsoltam a biztonsági övem, de rögtön rám is szóltak, mert addig nem lehet kikapcsolni, amíg teljesen meg nem állunk. Hamarosan megértettem, hogy miért. Gurulás közben olyan hirtelen fékezte le az egyébként szélvész sebességet a pilóta, hogy szépen lefejeltem volna az előttem lévő ülés háttámláját, ha nem szólnak rám időben. Apropó kilátás madártávlatból, azt majdnem elfelejtettem, szóval: Nem ablaknál ültem, de a második szék az enyém volt az ablaktól számítva, úgyhogy simán láttam mindent. Nagyon szép a kivilágított város felülről (Budapest és Dublin is), a Dublin Aerport pedig csupa liláskék és zöld színű fényárban pompázott. Ahogy leszállás közben megláttam a kilátást, olyan volt, mintha valami fantasy film kivilágított díszletei közé érkeznénk.
Miután leszálltunk, hosszú fedett reptéri folyosókon való gyaloglás következett, ami után beértünk a tényleges reptér épületbe. Ja! Mozgó járdán is mentem ám, olyan, mint a mozgólépcső, csak egyenesen visz előre. Pöpec! Amúgy nem volt nehéz kézipoggyászom, nem lett volna rá szükségem, hogy mozgó járdán utazzak, ráadásul gyalog gyorsabb is szerintem, csak ha már ott volt, gondoltam kipróbálom. Mikor a megfelelő helyre értünk, elmarta mindenki a csomagját; minden rendben volt, a bőröndöm is azzal a géppel utazott, amelyikkel én, no problem.
Hanem megtalálni a „Hopper Bust”, ami elvisz a család által nekem fizetett szállásra… Na, az belekerült úgy 40 percembe. Ugyanis még a reptéri személyzet se nagyon tudott útbaigazítani a megfelelő megállóhoz, de mindenki EXTRÉM kedves volt. Sokan meséltek már erről a híres ír vendégszeretetről nekem, de egészen más hallani valakitől, mint élőben, a saját bőrömön tapasztalni. Így sokkal felemelőbb, szinte megrázóan jó élmény, hogy még ilyen is van valahol, ráadásul tömeges jelenségként. Elég sok mindenkit kérdeztem, és kivétel nélkül mosolyogva törte magát az összes megkérdezett, hogy segítsen valahogy, annak ellenére, hogy halvány gőzük nem volt a válaszról. De egy ír ilyenkor nem leráz, hogy bocs, nem tudok segíteni és kész, hanem elkezd másokat is mozgósítani, megállítja a „forgalmat”, szóval addig kb. megáll az élet, amíg segítséget nem szereznek a szegény csóri külföldinek… Volt, akit nem is én kérdeztem meg, csak látta, hogy keresek valamit és odajött, megkérdezte hogy jól vagyok-e és miben tudna segíteni. Sajnos a „Hopper Bust” nem tudta megmutatni, pedig reptéri alkalmazott volt. Találomra elindultam a tömeg után az Aercoach busz megállói felé, hátha onnan megy a szállók közt ingázó járat is. Ott megint megtapasztaltam az írek segítőkészségét, egy bácsi pl. (miután megkérdezte honnan érkeztem, meddig maradok, hogyhogy egyedül neki mertem indulni, továbbá biztosított róla, hogy Budapest milyen szép, már látta, és tudja ám, hogy nem azonos Bukaresttel stb.), szóval a beszélgetős kör után odahívott még egy másik férfit is, hogy ketten próbáljanak nekem segíteni. A másik fazont egyébként „Sémusz”-nak hívtak kiejtés szerint. Sémusz és a csevegős bácsi pedig még lestoppoltak egy kisbuszt is, hogy megkérdezzék nem mennek-e a Glenmore felé, de nem. Aztán mikor már kezdtem volna kétségbeesni és vissza indulni a reptér épületébe taxit hívni, csak befordult egy kék busz. Gondoltam megkérdezem véletlenül nem egy „Hopper Bus”-hoz van-e szerencsém. És de bizony! A sofőr roppant kedves volt, 2 euroért elrobogott velem a Glenmore-ba. Aki ismeri a Harry Pottert: az utazás Hopper járattal tiszta Kóbor Grimbusz élmény. Nagyon kell kapaszkodni az embernek az életéért. Amúgy a sofőr vidám fickó volt, az utak kanyargósak de keskenyek is, a kormány a másik oldalon van, ahogy persze az egész közlekedés is… De megérkeztem a szállásomra, ami egy zöldövezeti kis kedves vidéki stílusú fogadó a reptértől kb. 10 percnyi busz útra (ilyen tempó mellett). Bebattyogtam, és…. sehol senki, csak egy üres recepciós pult. Gondoltam várok egy kicsit, mindjárt jön valaki, végül is a recepción alap, hogy vannak, talán csak elszaladt az illető valahova. Tehát vártam. És vártam. És vártam. Ez pár percig tartott, aztán jobban megnéztem magamnak a pultot és felfedeztem rajta egy kis csengőt. Dilemmához érkeztem. Csengessek az éjszaka közepén, vagy ne csengessek? Azért van ott, vagy nem azért? Csengettem. És lássatok csodát, rögtön előkerült egy félig pizsamának, félig tréning rucinak látszó szerkóban egy fiatal srác, aki kb. úgy nézett ki, mint a Merlin sorozatban a fiatal Merlin. Dús, fekete, kissé kócos haj (idáig akár Harry Potter is lehetne egyébként), nagy, elálló fülek, széles vigyor. Gyorsan megbeszéltük hogy ki vagyok, foglalt nekem szobát a fogadó családom, ki van fizetve stb. Oké, sima ügy. Aztán kipattant a srác a pult mögül, elkapta a bőröndömet, és felszaladt vele az első szintre, ahol szobát kaptam. Épp gondolkoztam, hogy adni kéne neki egy kis borravalót, de nem várt ilyesmire, csak lerakta a bőröndömet a lépcső tetején, megmutatta melyik a szobám és széles mosollyal jó éjt kívánt, aztán el is tűnt. Nem maradt más hátra, csak hogy birtokba vegyem a hajlékomat. Nagyon aranyos, barátságos szobácska volt, íme néhány részlet:
Az egyébként nagyon kellemes, kedves kis szobámban egyébként hamarosan megtörtént az első találkozásom a hírhedt ír (és angol) csappal, aminek a lényege, hogy nem keverő, hanem külön csapból folyik a forró víz és külön csapból jön a hideg. Tehát szabadon választható, hogy előbb leforrázom a kezem és aztán fagyasztom meg, vagy fordítva. Vicces. Viszont a zuhanyzóban (miután rájöttem hogy kell azt a furcsa gombnyomós – tekergetős verziót használni), nos, ott kellemes langyos víz jött, így legalább normálisan tudtam zuhanyozni, ami nagyon jól esett az utazás izgalmai után. Pár órácska alvás után összeszedtem magam és indultam vissza a szálló előtti megállóba, hogy a reggeli „Hopper Bus” vissza robogjon velem a reptérre, ahonnan az Aercoach busz indul velem Cork felé. (Apropó, reggeli Hopper Bus: felfedeztem miért nevezik „Hopper”-nek. Némelyik hajmeresztő kanyarban konkrétan mintha valóban ugráló üzemmódba kapcsoltunk volna :-) Rémlik, hogy átugrottunk egy-két arra jövő járdaszigetet és fekvőrendőrt…)
Folyt köv. képekkel :-)
Nagyon örülök, hogy jól ment az utazás! A beszámolót végig röhögtem, nagyon jól fogalmazol, bár ezt eddig is tudtam. A szoba meg tök jól néz ki...kis otthonos!
VálaszTörlésHajrá!!!:) Jövő héten talizunk! Puszi