A kezdet (2011.10.04.)

Tudom, hogy sokan meglepődtek azon, hogy egyszer csak bejelentettem: Írországba megyek. Viszonylag gyorsan jött az elhatározás, és onnan kezdve, hogy eldöntöttem, rekord sebességgel felpörögtek az események. Szinte még én sem fogtam fel egészen, hogy mindössze 9 teljes napom van még itthon, aztán indulok. Legalább áprilisig nem szívok magyar levegőt. Tényleg hihetetlenül gyorsan történik az egész, de egy szemernyi kétségem sincs afelől, hogy jól döntöttem, és nem fogom megbánni.

Az egész úgy kezdődött, hogy egy sima angol kurzusra jelentkeztem Szegeden. Szépen leutaztam a megadott időben, (egyébként is mentem volna apu szülinapjára), majd hétfő reggel átbattyogtam a főiskolára füzettel, szótárral, könyvvel, ahogy kell. Én bizony órára jöttem ám. Kár, hogy a kurzus aznap mégsem volt sehol. Ez egy külön történet lehetne, amit most nem fogok jobban részletezni, de tény, hogy az a kurzus végül nem úgy alakult, ahogy én elképzeltem. És ez volt az én nagy szerencsém tulajdonképpen. Nem véletlenül tartja egy mondás, hogy minden rosszban van valami jó. De még mennyire! Nekem ez kellett hozzá, hogy kellőképpen rozsomák hangulatba kerüljek és berágjak ahhoz, hogy végre azt mondjam magamnak: „ELÉG VOLT!!!”

Egészen pontosan abból lett elegem, hogy itthon csak falakba ütközöm. Nem mondhatom, hogy egyáltalán nem kaptam állásajánlatot, de azt mondhatom, hogy gyakorlatilag amit kínáltak, az nevetséges és siralmas egyszerre. Konkrétan (anélkül hogy a helyet nyilvánosan megnevezném) egy bizonyos családsegítő és gyermekvédelmi intézménybe vennének fel majd elvileg, ahol már a gyakorlati időm alatt is elég hosszú időt lehúztam még tanulás mellett. Nos, 3 teljes település tartozna hozzám, egyedül kellene vinnem 3 község minden családi problémáját, plusz a központba konferenciákra, egyéb rendezvényekre bejárni, ezek egy részét szervezni, bírósági környezettanulmányokat készíteni, javaslatokat tenni, tartani a kapcsolatot a jelzőrendszeri tagokkal stb. Ez mind szép, szívesen csinálnám és venném az akadályokat – hiszen erre készültem, ezt akartam csinálni - , ha élni is lehetne belőle. A baj az, hogy a fizetés nevetséges, az a bizonyos „meghalni sok, élni kevés” kategória. Itthon a szociális (és az oktatási) szféra (anélkül, hogy politizálni akarnék) nagyon le van harcolva, ebben elhelyezkedni lássuk be, lassú öngyilkosság. Levonások után 73 ezer ft maradna a kezemben, amiből saját magamnak kéne fizetnem a bejárást-ingázást 3 településre plusz egy negyedik településen lévő központba, mert a bérleteket sem térítenék, viszont mellette kötelezően saját zsebből kellene jogsit is csinálnom. Persze „kaja jegy”, vagy egyéb juttatás sem járna. Akkor mennyi maradna a kezemben egy hónapban arra, hogy éljek? Jó vicc. Ugyanakkor azt sem tudnám elképzelni, hogy itthon olyan munkát végezzek, amivel hülyére keresem magam, de nem érdekel. Tanulhattam volna kommunikáció- és média ismeretet, menedzser baromságokat (remélem senkit nem bántottam meg) stb., ezekből lehet, hogy jól lehetne élni, de ebbe meg lelkileg rokkannék bele, mert az is egy fajta börtön, ha az ember olyan munkát végez (mert élni akar), ami nem érdekli, amit nem szeret.

Mindezeket átgondolva, ott, Szegeden ért a hirtelen felismerés, miszerint: „Uzsgyi el innen!” Ha itthon olyan szomorú a helyzet, hogy nem tudok boldogulni azon a területen, amit egyébként szívvel-lélekkel tudnék csinálni (nevezetesen: mindegy, csak gyerekekkel legyek), akkor meg kell keresnem azt a helyet, ahol tudok ezzel boldogulni. Nem az államtól, a munkaügyisektől, vagy bárki mástól kell várnom a segítséget, hogy megtaláljam a számításaimat, hanem nekem kell kiharcolnom, ha kell, mindenkivel szembe fordulva (erre szerencsére nem volt szükség), vagy akár a saját hazámat hátra hagyva (na, erre viszont sajnos szükség van). Magam vagyok a saját szerencsém kovácsa. Ezért gondoltam egy merészet és léptem.

Itt meg kell említenem két kedves barátnőmet. Évi, köszönöm, hogy ajánlottad eredetileg Szandinak azt a bizonyos honlapot, amin keresztül végül mindketten munkához jutottunk, Szandi, köszönöm, hogy tovább ajánlottad nekem :-)

Akkor ide gyorsan beszúrom hogy még ki mindenki segített hozzá, hogy az utam létrejöhessen. Nem szeretem a hollywood-i stílusú, roppant hivatalos köszöngetősdit, a szempilla rebegtetéstől pl. kapásból eltekintek, de nem mehetek el szó nélkül azok mellett, akik hozzásegítettek, hogy elindulhassak erre az utamra. A legnagyobb köszönet a családomé természetesen. Anyu nem kis anyagi áldozatot vállalt azért, hogy utána – fizikai értelemben - itt hagyjam. És ennek ellenére teljes támogatást kapok érzelmi téren is tőle. Apu és Marcsi pedig a legutóbbi náluk töltött héten szinte egész napra átadták nekem a számítógépet (hétfő délutántól péntek reggelig), hogy belevethessem magam az immár írországi munkakeresésbe, tárgyalásokba, egyeztetésekbe. Még a skype-ot is használhattam. Tesóméknak előre köszönöm a fuvart a repülőtérre, nagyon nagy segítség ez nekem, hogy nem kell számtalan átszállással (szombati indulásom lévén két busszal, egy metroval és egy vonattal), egy 20 kilós bőrönddel és egy 10 kilós kézipoggyásszal átbumliznom a fél világon, hogy nekilódulhassak első körben az Aer Lingus járatával Dublin felé. És vannak nekem még kedves rokonaim, barátaim, akik anyagilag, vagy konkrét „kistafirungozással” :-), illetve, ami még nagyon fontos, biztatással, lelkileg támogatják az indulásomat.  A „kistafirungozást” említve muszáj kiemelnem Ági barátnőmet, akitől nem kevesebb, mint 10 kilónyi szuper minőségű ruha félét kaptam (hű de klassz az a farmer dzseki, és azok a nacik, és a többi…), így bőven lesz miből válogatnom, hogy mit viszek magammal az útra. :-) Erika nagynénimnek köszönöm előre is, hogy az indulásom előtt megigazítja nekem azt a farmert, ami nagyon tuti, csak rettenetesen hosszú nekem a szára. De itt van Hédi nagynénim és Janó nagybátyám is, akiktől klassz bőrkabátokat kaptam, és Marcsi, akitől olyan esőkabátot kaptam, hogy nincs az az ír zuhi és szél, ami áthatolhatna rajta! Gábornak és Szandrának pedig köszönöm szépen a segítséget az angolban, ami által tárgyalóképesebbé váltam. Viszont akkor már tényleg ne maradjon ki senki, Siri-nek köszönöm a nagyon-nagyon finom illatú gyömbéres kézkrémet amivel úton van, és aminek a pazar aromáján kívül még van egy kis melegítő hatása is elvileg. Nem fog fázni a kezem a messzi Írországban :-)

De itt vannak még a további igaz barátok, akik biztató szavakkal állnak mellettem, és olykor előre helyettem is aggódnak értem egy kicsit (amire egyébként nincs ám semmi ok) :-)

Kiemelem még Dalmát, a „lelki ikertestvéremet” és Szandi sorstársamat, aki egy klassz véletlen folytán egész elérhető közelségben kapott munkát egy másik kedves családnál, így aztán lesz kint egy régi kedves ismerős is, akivel szabadnapjainkon összefuthatunk időnként :-)

Illetve vannak, akiket csak nem rég ismertem meg az írországi magyarok honlapján, ahol regisztráltam és bátortalan kérdéseket tettem fel a régebb óta kint élők tapasztalataira/tanácsaira éhesen. És amire nem számítottam: már másnapra több kedves választ, ill. felajánlást kaptam, akiktől menet közben is bármikor kérdezhetek. Mindössze egy bizonyos „Z” és egy „N” volt, aki nem egészen szimpatikus módon „közeledett”, de a nagy többség igazi jó tanácsokkal látott el és ismeretlenül is segítő kezet nyújtott, sőt, ha kellett, figyelmeztetett, hogy kikkel/mivel vigyázzak. Akiket kiemelnék közülük: Bogi, aki rekord mennyiségű hasznos infot adott nekem már eddig is, Zotya (aki nagyon, de nagyon nem azonos a másik, említett „Z”-vel természetesen), Zheran, Piroska, Dóri, István és Pisti21, aki külön figyel rám, a „kicsi lányra” :-) és megsúgja mivel/kivel legyek óvatos, illetve kihez fordulhatok bizalommal. És muszáj megosztanom tőle egy biztatást, amit a fórumon címzett nekem: „Ezen a szigeten nincsenek kannibálok. Már mindet megettük”. Hát, mit mondhatnék erre? Köszönöm Pisti, kannibálokra eleve nem számítottam, ám a biztatásod után már semmiben sem vagyok biztos :-)

Szóval komolyra fordítva a szót és ismét visszatérve az eredeti témához (azt hiszem kicsit csapongva írok, bocsánat), tény, hogy folyamatosan, szinte kéretlenül, vagy alig kérve nyílnak meg előttem a lehetőségek és kerülnek az utamba még az eleve mellettem állókon kívül is olyan „idegenek”, akiket öröm megismerni, és akik sokat hozzátesznek ahhoz, hogy bátrabban, magabiztosabban vágjak neki a kalandnak.

Végül köszönöm a Micimackó szolgálatnak azt a kétnyelvű, „vérprofi” hivatásos gyermekgondozó oklevelet amit kiállított nekem és ami bárhol a világon bemutatva egy szülőnek, nívós garanciának számít.

Nos, remélem nem nyúlt túl hosszúra (és senkit nem felejtettem ki belőle). Nagyon köszönöm nektek, hogy támogatjátok az indulásomat egy új élet kezdetén! Nem értem egyáltalán a – nevezzük akárhogy – Sors/Élet/Isten/Univerzum (mindenki válassza ki a neki tetszőt) hogy hordozhat engem ennyire a tenyerén. Amióta beindult az én kis ír szekerem itthonról, mintha egy láthatatlan valaki, - akármerre járok az úttal kapcsolatos ügyeket intézve -, folyamatosan terítené elém a vörös szőnyeget és elhárítana minden akadályt. Az EU-s TB kártya  kb. 10 perc alatt a kezemben volt (miután sikerült igazolnom, hogy valóban elmúltam 18 éves, mert ránézésre nem és nem akarták elhinni, már megint). :-)

A légitársaságnál is akadt egy kedves telefonszolgálatos hölgy, aki mindenben készségesen segített, és sikerült csizma, ill. cipő vásárláskor kifognom azt, hogy -  mindkét esetben -  maradt még egy utolsó pár tavalyról (kit érdekel az évjárat, ha egyszer állati jól néz ki és kényelmes, praktikus is egyszerre???) és ezek az utolsó párok bizony véletlenül pont, mintha csak az én lábamra lettek volna megálmodva. És mivel utolsó darabok voltak, bőven áron alul meg is kaptam őket némi jókívánsággal együtt :-)

És most vissza a fősodorba, amiről elvileg ez a fejezet szól. Tehát, a kezdet. Ott tartottam, hogy berágtam az itthoni rossz lehetőségek (lehetőség? Jó vicc) miatt. Eszembe jutott a honlap, amit Évi ajánlott Szandinak, aki pedig tovább ajánlotta nekem :-) Ezen családok keresnek un. aupair-eket (de én ezt a szót valamiért ki nem állhatom, így a dadus megfelelőjét használom, mert lényegében erről van szó), illetve aupair (csak azért is DADUS) jelöltek is regisztrálhatnak, akiket pedig ez a munkakör érdekel családoknál. (Tisztázás képpen: a babysitter és az aupair/dadus közt az a nagy különbség, hogy míg előbbi csak alkalmanként ugrik be a családhoz vigyázni a gyerkőcökre néhány órában, addig utóbbi együtt él a családdal és főállásban ellátja a gyerekeket, illetve általában a velük kapcsolatos házimunkákat is. Nagy előnye, hogy a családnál lakva nem kell lakbért és étkezési hozzájárulást fizetni, és a fizu is fixebb, több, mint egy alkalmi babysitteré). Nemzetközi a honlap (http://www.aupairworld.net/), még azt is ki lehet választani, hogy konkrétan melyik országban érdekelne a munka. Nálam nem volt kérdés, hogy Írországot választom, ha már lehet. Pl. Angliában valahogy sehogy sem tudnám elképzelni magam. Egész más a mentalitás. Az írek sokkal lazábbak. Ezt onnan tudom, hogy amióta Jocó nagybátyám jóvoltából kislányként beleszerettem az ír zenébe, táncba, kultúrába, és minden hencegés nélkül, de aztán még kisiskolás koromban megszerveztem magamnak, hogy bekerüljek Ronan Morgan tánc sulijába, ill. egy időre az Irish Feet egyik csoportjába is, nos zömében ír tanárom volt (főleg maga Ronan Morgan, ill. néhány alkalmi „látogató” tanár valamelyik híres ír tánc csapatból). Mind jó fejek, lazák, barátságosak voltak. Én pedig nagyon örültem, hogy tanulhattam tőlük, és azóta élt bennem a vágy, hogy egyszer eljussak Írországba. Aki pedig igazán akar valamit, és nem hajlandó feladni, annak az élet előbb-utóbb tálcán hozza a lehetőséget, csak merni kell olykor nagyot lépni és élni vele. Ahogy Walt Disney mondta: „Minden álmunk valóra válhat, ha van merszünk a nyomába eredni”. Nagy igazság. Önmagában az ábrándozás persze kevés. De ha komolyan merünk álmodni valamit, és teszünk is érte, akkor előbb-utóbb összejön, erről sokat tudnék még mesélni… Pl. hogyan találtam ki magamnak még gimiben, hogy afrikai gyereknek is szeretnék segíteni, és aztán egyszer csak „szembe jött” előbb az Afrikáért Alapítvány, majd a Taita Alapítvány… De ez megint egy másik történet.

Tehát vissza Írországhoz: megelégelve, hogy itthon január óta olyan rendes lehetőséget nem találok, ahol elfogadható feltételekkel hosszú távra lehet tervezni, regisztráltam az említett oldalon (ingyen, itt nincs mindenféle „szuper” ügynökség, akik azzal indítanak sokszor, hogy fizessek nekik ennyi meg ennyi eurot a közvetítésért stb.) és lássatok csodát: 5 percre rá kaptam az első pozitív visszaigazolást egy családtól. Aztán másnap máris 8 megkeresésem volt, akikkel mind elkezdtem párhuzamosan tárgyalni, egyeztetni, hogy lássam, ki mit ajánl, mit vár el, mennyire alakul ki a kölcsönös szimpátia… Aztán 5 nappal később már 3-ra redukálódott a potenciális fogadó családok száma, tehát három anyukával fordult szorosra a dolog. Végül O’Mahony-ék mellett döntöttem, mert ők voltak az első pillanattól a legkorrektebbek, akik rögtön az elején leszögezték a feladatokat és a fizetést, ugyanakkor rugalmasak is (az anyuka minden második mondata a feltételek egyeztetésénél a „But this is flexible again” = „De ez ismét rugalmas” volt), és ezen kívül nagyon barátságosak, segítőkészek, ráadásul normális munkaszerződésre is hajlandóak voltak, amit nem lehet mindenkiről elmondani. És míg itthon januártól csak falakba, zsákutcákba ütköztem, Írországba 3 hét alatt sikerült fixen megtalálnom a munkám, és már a repjegy is meg van (a szegedi angol tanfolyam árából) :-) A következő fejezetben bemutatom az ír családom.